12. fejezet

Halihó!
Ez a rész visszatér a múltba. Nagyjából az első pár hónapot mutatja majd be, mikor Los Angeles a képbe került. Remélem tetszeni fog! ♥

A félelemre hajlamos emberek a saját poklukban élnek.

Június 25.

A hetek teltek, de semmi sem változott. Ugyan olyan magányos voltam és féltem minden egyes kis nesztől, mint mikor ide kerültem. Az idióta gyógyszerek sem, segítenek semmit sem. Kimerült vagyok. Ha egy percig is sötét lesz a szobámba újra félni, kezdek. Így bő egy hónap után is még mindig hallom, ahogyan a rendőrség betörni a vasajtót és magam előtt látom Zayn megtört arcát. A kezem szorosan fogott, majd egyszer csak a falnak szorítva kiabálnak vele. És egyre csak távolabb lesz. Majd végül semmit se látok és csak a lövéseket hallom. Többé nem is hallottam felőle.

Felemeltem a fejem a térdeimről és oldalra néztem. Lucas valamelyik nap vett nekem egy laptopot, hogy kedvemre nézzek filmet, sorozatot, hallgassak zenéket, vagy csak foglaljam el magam. Az a bolond agytúrkászom még azt is felvetette, hogy vessem papírra mind azt, ami megtörtént velem. Hogy tehetném, ha elméletbe amnéziám van? És még ő az orvos.. Egyébként sem írnám le soha, hogy mi történt Londonban. Akkor elárulnám őket. És én azt nem teszem meg.

Kinyújtottam lábaimat és az éjjeliszekrényhez hajoltam. Kezembe vettem a gépet, majd az ölebe tettem. Halkan csipogott mikor bekapcsoltam. A hirtelen jött erős fénye szinte elvakított. Kikerestem az ikonok között a böngészőt és csak bámultam rá. Az ujjaim remegtek, ahogyan arra gondoltam rá keresek az esetre. Mintha az agyam egyik része nem akarná tudni mi történt. A másik pedig tényleg amnéziásnak hiszi magát. Pedig nem így van. Minden tisztán él bennem. Minden egyes történés. Hol lehet a telefonom? Szükségem van rá. Látni akarom Zayn képét. Látni szeretném őt. Lehajtottam a laptop tetejét és visszaraktam oda ahol volt. Hajnali egy van. Biztosan alszanak. Kikászálódtam az ágyból és halkan lépkedve mentem a folyosó felé ahol égett a villany. Lucas miattam, hagyja minden este égve. Igaz sokat meccseltem vele érte, mert azt hiszi csak úgy égetni, szeretném. De egy hete elmondtam neki mennyire, félek és azóta szó nélkül, hagyja úgy.

Nyitva volt az ajtajuk. Dana a fal felé volt fordulva és aludt, de Lucas nem volt a helyén. Hol lehet? Lementem a földszintre és észre vettem hogy a konyhában ég a villany. Biztosan csak megszomjazott. Oda mentem és benéztem. Lucas háttal ült. De hallottam a telefonom pityegését. Pont, mint mikor.. Mikor Zayn fel akarta törni a kódot rajta. Az agyam hirtelen eldurrant és trappolva siettem oda hozzá. Kikaptam a kezéből a telefonom és zihálva vettem a levegőt. Hosszú hajam teljesen az arcomba hullott és lábaim remegtek. Mi történik velem?

- Kathlyn.. – nézett ijedten Lucas – Minden rendben?

- Ez az enyém! – kiabáltam rá – Az enyém.. Enyém.. – rogytam a földre, és újra zokogni kezdtem.

Keservesen sírtam. Hogy miért? Fogalmam sincsen. Egyszerűen felborult bennem valami. Egy ideje csak gyűltek bennem a gondolatok, az érzések és most eljött. Minden. Sírtam, mert nem akartam itt lenni, mert hiányoztak a többiek, mert féltem, és mert meg akartam halni. Ezernyi apró darabra hullottam és nagyon jól tudtam, hogy ebből soha nem fogok szabadulni. Elvesztettem a családomat, a szerelmem, a legjobb barátnőimet. Elvesztettem az életem. Ki vagyok én?

- Mi folyik itt? – hallottam meg Dana hangját.

Lucas a hátam simogatta, míg én a levegő vétellel küzdöttem és zokogtam. Felkapcsolódott minden villany a helységben és megengedte Dana a vizet. Nem sokkal később előttem guggolt tenyerén két szem gyógyszerrel és egy pohár vízzel. Csak néztem a bogyókat, és csak néztem. Miért akarnak engem minden áron ennyire begyógyszerezni? Este már bevettem hat szem gyógyszert. Most még mást is?

- Ha egy újabb pánikroham, esetleg dühroham vagy bármi más jönnek rá akkor ezeket, adják be neki. Rettenetesen instabil állapotban van. Reméljük túl lesz, rajta és nem szorul majd egyéb kezelésekre.

- Kathlyn erős. Nem kell kezelésre bevonulni, garantálom. – felelte Lucas.

Rohamom van? Miféle rohamom? Régebben voltak pánikrohamaim, de azok nem ilyenek voltak. Teljesen másabbak. Most inkább elgyengültem. Gyenge vagyok és fáradt.

Lassan ráztam meg a fejem, mire Dana sóhajtva állt fel és a pultra tette a kezében lévő gyógyszereket és poharat. Éreztem, ahogyan Lucas felhúz a földről és erősen tart.

- Tudsz járni?

Lenéztem a lábaimra, amik csak remegtek. Istenem, mi lett velem. Egy lelki roncs lettem. Egy roncs, aki gyógyszereken kell, hogy leélje az életét. 

****

Július 2.

Hét napja nem volt semmi féle rohamom. Ma először tudott Lucas elrángatni otthonról. Eddig az orvosok is házhoz jártak. Lucas bátorítva fogta a kezem és elkezdett a part felé húzni. Vonakodva indultam meg, de végül is követtem. A lépcső középső fokán megállított és levette a fehér cipőt a lábaimról. Mosolyogva biccentett fejével, hogy kövessem. Mivel már nem volt biztos támasztékom ezét félve indultam neki. Ahogy a meleg homok érte lábaimat furcsa érés öntött el. Most először éreztem hosszú idő után, hogy melegség járja át a testem. A szél kellemesen fújt. Minden annyira nyugodt. A nap már éppen kezdett lemenni, így a látvány, ami a szemem elé tárult szinte elkábított. Ahogyan Lucas megállt, egyből mellé álltam. Csak a napnyugtát bámult és észre se vettem, hogy a vízig besétáltunk. Meglepődve tekintettem le és megmozgattam lábujjaimat. Mennyire megnyugtató.

Már kezdett kissé besötétedni, de nem zavart. A hónapok alatt megszerettem azt, ahogyan a sötétség magába ölel és vigyázz rám. Élveztem a kellemesen hűs vizet a lábaimnál. Annyira el voltam merülve a végtelen kékség csodálásával, hogy nem is vettem észre Lucas mennyire magához szorít. Mikor felnéztem rá mosolygott. Mióta itt vagyok nem is, láttam így mosolyogni.

- Látod Kathlyn.. A víz mindig változik, még is ugyan az a háborgó gyönyörű kékség marad. Megváltozunk.. De belül megtartjuk azt, akik vagyunk. Nem bújhatunk el minden akadály mögé és ott ragadni.

- De.. – szólaltam meg halkan.

- Nincsen de. Kathlyn tovább kell menni, haladni az árral. Most képzeld el, ha a víz csak ugyan az lenne mindig. Nem lehetne szörfözni, nem lennének elsöprő hullámok a strandon, nem változna soha semmi. Te sem maradhatsz mindig így. Nem élhetsz négy fal között. Nem tudom, miket éltél át és soha nem is, tudnám átérezni..

Változni? Lehetséges, hogy tényleg csak változásra lenne szükségem? Talán igaza van, hiszen a múltamat nem tudom visszapörgetni, nem élhetem újra át. Új dolgokra van szükségem, hogy ne álljak egyhelyben és törjem magam azon mi is volt. Egyszerűen élnem kell. Élnem a mának és élveznem minden percét. De akárhányszor próbálom, mindig visszahúz valami. Valami legbelül mintha láncon verve tartana.

- Segíteni fogok, illetve fogunk mindenben. Mi támogatunk akár mit is, szeretnél.

Túl sok. Túl sok törődést kapok. Megfojt. Teljesen megfojt. Mindig csak azt mondják mindent, amit akarok. Nem akarok semmit. Amit pedig még is azt soha többé nem kapom meg.

Újra remegtek a lábaim. Olyanok lettek, mint a kocsonyák. Ellöktem magam Lucas testétől és hátrébb léptem. Ijedten nézett engem, miközben és a kezemet a szám elé kaptam és próbáltam visszafojtani a levegőkapkodásomat. Miért történik ez velem meg mindig? Annyira unom már. Annyira más akarok lenni.

- Kikki! – kaptam el kezeim Lucas – Vegyél már levegőt!

Miért küzd ennyire értem? Mi értelme van, hiszen mikor a családom meghalt meg se keresett, még csak a temetésen se volt ott. A saját testvére temetésén. Kirángattam a kezeim tőle és újra sírtam. Hosszú napokig nem sírtam, de ma újra.

- Kikki.. – dobta le kezéből a cipőmet – Mi van veled?

- Miért nem hagysz? Miért küzdesz értem?

- Mert fontos vagy nekem.

- Nem vagyok az! – kiabáltam rá – Ha az lennék már régen mellettem, lettél volna! Még Apa temetésén se voltál ott! Senkijén!

És hirtelen leesett számomra, hogy ezt nem kéne tudnom. Mert nekem amnéziám van. Lucas teljesen a földbe gyökerezett és egy szó se jött ki a száján. És a város felé pillantottam és megindultam.

****

Július 31.

Szorosan a mellkasomhoz tartottam a törölközőt, míg a tükörrel szemben álltam és bámultam a tükörképemet. Szörnyen festek. A szemeim karikásak, arcom beesett. Mint egy rossz zombi. A hajam olyan hosszú volt, mint még soha sem. Régebben mindig Tiffany vágta a hajam. Azzal piszkált, hogy ne hagyjam olyan hosszúra, mert nehéz kezelni. Igaza volt. Egy ideje csak gondom van vele. Megutáltam a fésűt is. De ha muszáj akkor, muszáj átfésülnöm. Még mindig nedves volt.

Nem maradhatok így. Változtatom, kell. Egy copfba fogtam a hajam és a fehér hosszú szekrényhez léptem. Dana ide dugta el az ollókat és a pengéket. Egyszer akartam kárt okozni magamban, azóta biztosra mennek. Bár szerintem túl egyértelmű, hogy ide lett elrakva. Kivettem az ollót és a hajamhoz emeltem.

Francba.. A kezeim még mindig remegnek. Megmondták az orvosok, hogy ez lesz a mellékhatása a gyógyszernek, plusz egy kis fejfájás. Lehunytam a szemeim és belevágtam dús hajamba. A hajgumi fém része koppant a földön, én pedig előre hajtottam a fejem. Hajam előre omlott és csikizte az állkapcsomat. Megtettem. A tükörből más valaki tekintett rám vissza. Itt az ideje, hogy más legyek és kezdjek valamit magammal.

Ez volt az első nap mikor egyedül hagytak egy kicsit itthon. Dana a szalonban volt valami fontos megbeszélésen, míg Lucas a hangszerüzletben volt. Miattam vett ki egy hosszú kényszerpihenőt, de tegnap már hívták. Furcsa volt, de még is kellemes. Senki se lihegett a nyakamba minden egyes mozdulatomat bámulva. Ujjaimat végig húztam a könyvespolcon ahol szinte csak régi klasszikus könyvek voltak. Jó volt látni végre, hogy a családban nem csak én vagyok egy könyvmoly. Sóhajtva sétáltam vissza a nappaliba, mert semmit nem találtam. És akkor hirtelen beugrott a telefonom, hiszen azon is tudnék valamit olvasni. Sajnos Lucas és Dana úgy gondolták, még nem kapok telefont, mert a végén valamit a fejembe vennék. Bár nem értettem mit, de ahogyan ők gondolják. A régi telefonom biztosan el van rakva valahova. Lucas egy hónapja elrakta, és azóta nem vette elő. Hová tehette? Nehezemre esett visszagondolni arra hová szokta tenni a dolgait, hiszen a gyógyszerek miatt néha csak képszakadásos emlékeim vannak. Teljesen ki voltam ütve és be voltam kábulva.

A hatalmas barna szekrényhez mentem, ami az étkezőben volt, szemben a kanapéval. Mintha ide szokott volna pakolni. Szerencsére nem kellett semmit sem felforgatnom, mert a középső fiókban volt. Fel volt töltve. Akkor biztosan próbálkozott vele Lucas. De honnan is tudhatná mi a kód. Még Zayn állította be, mikor megvette nekem a készüléket. 0924. Amikor először találkoztunk. Egy hűs őszi nap volt.

Lehuppantam a kanapéra és felhúzott lábakkal nézegettem. Milyen régen fogtam már a kezemben. A szolgáltatás le volt róla tiltva, így még telefonálni sem tudtam. Csak húzogattam az ujjam a képernyőn, majd megláttam a fényképek ikonját. Megnyitottam és egyből végig futtattam szemeim a mini képeken. Mosolyogva mentem az elsőre, amin Harry és Niall éppen kártyáztak az egyik este a teraszon. Ha jól rémlik Eleanor egyik estéjén volt. Mindig rendezett valami estéket ahol külön féle íz világú ételeket készített. Niall és Louis szerette a legjobban azokat a programokat. A következő képen Zayn volt. Aludt. A szürke melegítője volt rajta és egy fehér rövid ujjú póló. Tiszta kóc volt a haja. Mennyire gyűlölte mikor fényképeztem. De egyszerűen nem bírtam megállni soha sem. Ahogy pörgettem a képeket rábukkantam egy közös képünkre, ami már régen is teljesen a szívemhez nőtt. Ez volt az egyetlen közös képünk, amit ő csinált rólunk. Olyanok vagyunk, rajta, mint két tinédzser. Én épp kezeim közé fogtam arcát és megcsókoltam. Mind a ketten mosolyogtunk. Azt hittem majd fájdalmasabb lesz látni, de még sem. Inkább megnyugtató, hogy nem csak egy álom volt, amiért bánkódtam, hanem tényleg létezett.

- Megjöttem! – rohant be Lucas a nappaliba, mire majdnem eldobtam a telefont.

Kapkodva zártam le és felnéztem rá. Szemei teljesen kikerekedtek, majdhogynem kiestek a helyükről. Kedvesen rá mosolyogtam és beletúrtam a hajamba.

- Hol van a szépséges hajad? – kérdezte kissé nyafogva.

- A kukában. – pillogtam rá, mintha ártatlan volnék – Lefújta a vihar.

- Verőfényes napsütés van drágám. – nevetett – Mért vágtad le?

- Szükségem volt a motivációra.

- Már is sokat segített. Sose beszéltél még velem ennyit. – kuncogott keserűen – Jól vagy? Nem unatkoztál nagyon?

- Igazándiból nem. Nagyon jól elvoltam. Kifestettem a körmeim. – mutattam fel – Levágtam a hajam és kisminkeltem magam. Ja meg kiválogattam a ruháimat. Van egy hatalmas nagy zsáknyi, ami már nem jó.

- Talán híztál? – bökte meg a hasamat.

- Nem. – nevetettem – Nagyok. Gondoltam elajándékozhatnánk valami szolgálatnak.

- Ez a beszéd.

- Ja és még valami. – emeltem fel a mutatóujjamat – Szerezz be új könyveket. Azokat mind elolvastam már legalább háromszor. – mutattam a könyvespolcra.

- Szerezni fogok, ígérem. – ölelt meg – Jobb így látni téged.

- Jobban is érzem magamat.

- Ez meg mi? – nézte az ölembe lévő telefont, amit eddig próbáltam takarni.

- Ühm..

- Tudod a kódját? Mert ha nem akkor elvihetjük valahova, hátha megcsinálják.

- Eddig miért nem kaptam meg?

- Nem akartam, hogy ezen is törd magad.

- Értem. – bólintottam és felálltam.

- Szóval akkor tudod a kódját?

- Rémlik valami, még nem próbáltam. Majd gondolkozom.

****

Augusztus 23.

A hintaágyon elnyúlva olvastam az egyik új szerzeményt amint a napokban hozott nekem Lucas. Élveztem a jó időt és azt a hűs árnyékot, amit a hatalmas fa adott a kertben. Alig ment el néhány autó az utcába. A mai nap teljesen nyugodott. Néha löktem magamon egyet, hogy ne álljon meg a hintaágy. Lehunytam a szemeimet és a hasamra tettem a könyvet. Mikor lehettem utoljára ennyire összeszedett és nyugodt? Tény, hogy még mindig szedtem a nyugtatókat, de már sokkal kisebb adagban és ritkábban.

- Bú! – hajolt fölém valaki.

- Ne! – kiáltottam fel és az arcom elé húztam a karjaimat védekezésként.

- Nyugi már. – nevetett fel és felismertem, Andy az – Sose bántanálak.

- Miért kell minden alkalommal ezt csinálnod? Egyszer a szívroham visz el miattad. – ültem fel – Hogy jöttél be?

- Dana beengedett. Gondoltam megnézlek egyben vagy-e még. – nevetett fel újra – Az este kissé becsiccsentettél.

- Fájt is fejem reggel. – kuncogtam – Köszönöm, hogy haza hoztál.

- Ezt nem kéne, megköszönöd. – rázta a fejét – Teljesen magától érthető.

Mosolyogtam, mikor megfogta a kezemet és közelebb ült. Mióta az egyetemen találkoztunk azóta valami, van. Furcsa, mert zavarban vagytok mellette. Főleg, hogy tegnap este megcsókoltam. Biztosan az alkohol. Elvette ölemből a könyvet, és lapozgatni kezdte. Felvonta a szemöldökét, mikor az egyik fejezet elején bele olvasott.

- Miket olvasol te nő? – pillogott nagyokat – Mikor kezei, közé vette a fegyvert, szerelme fejéhez fogta és egy megtört mosoly jelent meg arcán. – rám nézett majd vissza a könyvre – Férje vérével írta falra a fejében lemenő hangokat. „Ne menekülj”, „Meg kellett tenned”, „Félsz? Halj meg”. – becsukta a vastag könyvet és maga mellé tette – Nem akarsz róla beszélni? Nem rég lett vége minden kezelésnek meg minden..

- Andy, ez csak egy könyv. – lepődtem meg rajta – Attól, hogy elolvasom nem lesz bajom.

- De.. Most..

- Hogy eszembe jutnak azok a dolgok, amit történtek velem? Kötve hiszem. – ráztam meg a fejem – Amúgy is, ha tudnám mi volt, lehet nyugodtabb, lenne a lelkem. Nem azon agyalnék min mentem keresztül.

- Az interneten valami biztos van róla.

- Nincsen. Nem keresett senki sem. Gondolom az iskolát, befejeztem, hiszen meg volt mindenem onnan.

- Brrh. Nem akarok erről hallani sem. – dőlt hátra – Biztosan rossz volt, szerencsére nem tudod mi volt. Ennyi éppen elég lesz. – sóhajtott – Amíg jöttem, ki láttam rólad egy képet. Gondolom nem olyan régi, mert egy a seb az arcodon se ezer éves. Hosszú volt a hajad. – fogta ujjai közé az egyik tincset – Hova lett?

- Nagyon erős szél volt azon az estén. Mire haza értem lefújta. – mutogattam.

- Bolond. – nevetett.

- Levágtam. Tudod nagyon sokáig teljesen magamba voltam fordulva. Konkrétan alig beszéltem, négy fal között éltem hónapokig és alig ettem. Lucas levitt a tenger partra és akkor, bumm, jött valami. Még pár hétig gyűjtöttem az erőm és mikor egyedül voltam és álltam a tükör előtt.. – meredtem magam elé és visszagondoltam rá – Tudod.. Rossz érzés mikor egy olyas valaki bámult rád vissza, akit nem ismersz. Aki szörnyen fest. Mint bármelyik keményebb pszichiátrián lévő beteg. És akkor gondoltam változzunk meg.

- Gyönyörűen festesz napról napra. – húzta fejem a vállára – Hidd el.

Éreztem, ahogyan újra zavarba jövök. Arcom égett a bóktól, amit kaptam tőle és mosolyogtam. Olyan jó érzés. Valaki újra foglakozik velem. És nem úgy, mint Lucas és Dana. Próbál a kedvemben járni minél jobban, „játszik” velem és belevon minden féle éjszakai bulikba.

- Egyébként van kedved ma elmenni a közeli bárba?

- Megint buli? – ültem fel rendesen, és rá néztem – Kicsit sok lesz.

- Nem buli. – emelte fel megadóan kezeit – Csak egy kis beszélgetős este. Komolyan.

- Ma inkább pihennék, ha nem gond. – sóhajtottam.

- Megértem. – mosolygott és felállt – De tudod a számomat szépségem. – kuncogott – Majd találkozunk.

- Mész is? – álltam fel.

- Igen, Apu megy el valahova túrázni a hegyekbe és kiviszem a reptérre, találkozik a társaival. – nézett hátra.

- Kiengedlek.

Mikor beléptünk a házban csend volt. Egyenesen az ajtóhoz mentünk, ahol egy sárga cetli volt. Dana írta, hogy elmegy, és majd jönnek este együtt. Szuper, akkor újra nyugalom lesz. Kinyitottam az ajtót és Andy felém fordult. Egymásra mosolygunk, majd magához rántott. Szorosan ölelt és a homlokomra puszilt. Néha olyan, mint valami szerető, néha, mint egy gondoskodó báty. Sokszor eldönthetetlen, mint érzek iránta.

****

Minél erősebb a szél, annál kitartóbbnak kell lennie a fának.

Február 16.

Hangosan dübörgött a zene, a hely tömve volt. Az új pub nyitó party-t szervezett, ahova a lányok ingyen mehettek, így Lana és a többi csoporttársunk és barátaink azt gondolták jó lesz. Jó is volt minden, amíg magamra nem maradtam a pultnál. Lana valami újabb lányt próbált felszedni. A többiek pedig táncoltak. Most újra rájöttem miért nem jártam ilyen helyekre. Sose voltam az a nagy partyarc és erre valószínűleg most rá is jöttek.

- Meghívhatlak? – hajolt valaki közelebb hozzám.

Egyből oda kaptam a fejem és egy mosolygós fiúval találtam magam szemben. Fiatalabb volt, mint én. Talán 3-4 év lehet köztünk. Kék szemei voltak és sötét barna haja. Azon kaptam magam, hogy mint valami idióta mosolygok vissza rá. Aprót bólintottam, mire megnézte a poharamban lévő koktélt. Szólt a felszolgálónak, aki egyből bele is fogott az elkészítésébe. Közelebb állt hozzám és újra a fülemhez hajolt.

- Mi a neved?

- Kathlyn. – feleltem.

- Szép neved van. Bart vagyok. Egyedül vagy?

- Oh, jelenleg igen. – nevettem el magam – A barátaim itt hagytak.

- Akkor nem is barátok. – legyintett – Csatlakozol hozzánk?

- Persze, mért ne.

Elvettük a pulton lévő italunkat és kicsit hátrébb mentünk, ahol nem volt már olyan tömeg. Pár emberre mutatott rá, akik egy kisebb asztalnál ült és oda mentünk. Öten voltak, rajta kívül még.

- Srácok, ő itt Kathlyn. Ma csatlakozik hozzánk. – mutatott rám.

- Sziasztok! – intettem mosolyogva.

- Ő itt Derek, Olivia, Jeremy, Colton és Kate.

- Úristen, honnan van ez a ruha? Iszonyat szexi és eszméletlen rajtad! – csusszant arrébb Kate. 

- Kate, hagyd már! Még csak most jött, ne ijeszd el! – nevetett fel Colton – Bírj magaddal.

- Én mindig. – jelentette ki.

Egymás után jöttek a körök. Minden nevettünk és teljesen felszabadult volt a légkör. Már szinte több mint a fele haza ment a tömegből, így sokkal tágasabbnak tűnt a hely. Bár, lehet az alkohol hatása. Jeremy kikért még egy kört, majd felállt és felkért táncolni. Nevetve rázta a fejem, hogy én innen bizony nem állok fel, mert akkor össze kell kaparni. De nem hagyta. Megragadta a csuklóm és felhúzott. Billegve kapaszkodtam a vállaiba, mert magas sarkúban nem találtam az egyensúlyomat. Kate és Olivia a pulton táncoltak, ahol szinte elszabadult a pokol. A legtöbb fiú ingüket letépve táncoltak mellettük és körülöttük. Alig láttam valamit. Teljesen homályos volt minden. Jeremy olyan gyors létekkel haladt a táncparkett felé, hogy alig bírtam követni. Kissé szédültem és nyomott a fejem is. Lehet a nyugatóra nem a legjobb ötlet berúgni.

Bart kiszúrhatta, hogy én nem vagyok éppen a topon, mert megállított minket és jó távol tolta tőlem a barátját.

- Gyere, haza viszlek. – hajolt a fülemhez.

Összeszűkített szemekkel néztem fel rá, és az arcát tapogattam. Azt se tudja hol lakom, most éppen szerintem én sem. Hű, most amnéziásnak érzem magam. Nevetve tolta le kezeimet és megfogta a csuklóm. Igen csak szédelegve sétáltam mögötte és próbáltam összehozni, hogy tisztán lássak, de csak nem jött össze. Teljes homály volt minden. Amikor a lépcsőhöz értünk a falba kapaszkodva toltam fel magam. Még ki is nevettem magam. Olyan vicces a világ. Egy parkoló felé mentünk. Bart valamiről beszélt nekem, de én csak a földet és a lábaimat néztem. El fogok esni, ki fogom törni a nyakam és úgy mindenem. Megint fájni fog a térdem. Amikor engedte a kezemet, próbáltam menni, de nem ment.

- Francba! – nyújtottam ki a kezeim és összeszorítottam a szemeim.

Vártam, hogy elesek és vérezni fog a lábam, vagy éppen tele leszek lila folttal, de nem. Hű, annyira nem lehet részeg, hogy azt higgyem, lebegek. Legalább is remélem..

Kinyitottam a szemem és félve néztem fel. Lábaim még mindig nem érték a földet és egy helyben voltam. Mi van?

- Lebegek?

- Te jobban be vagy rúgva, mint az gondolnád. – felelte egy rekedt hang mögülem – Haza viszlek.

Csak pillogtam és figyeltem, ahogyan Bart kedvesen mosolyog rám és integet egy kék autónak dőlve. Mi az isten? Kicsit kapálózni kezdtem, mire letett az illető. Most elrabolnak? Felnevettem az újabb összeesküvés elméletemen és tántorogva a téglafalhoz mentem. Hirtelen émelyegni kezdtem. A gyomrom bukfencet vetett és ki akart jönni az a sok kör tequila és pezsgő.

- Rosszul vagy? – jött mellém a számomra még mindig ismeretlen személy.

Felnéztem és hunyorogva próbáltam meg ki venni ki az isten áll mellettem. Annyira ismerős volt a hangja. Mintha már olyan sokat beszéltem volna vele.

- Már.. Már megbocsáss.. – mutattam fel a mutatóujjamat és próbáltam felegyenesedni – Ismerlek? – dőltem előre és valószínűleg igen vicces látványt nyújtottam, mert telibe röhögött – Pfff.

- Kikki, nekem most hányod kéne egyet.

- Ki vagy? – beszéltem hozzá lassan, hátha nem értette meg.

- A lényeg, hogy ismerjük egymást. – kapott fel az ölébe, mire sikítottam – Kuss legyen már, csak haza viszlek.

- Haza találok! – ellenkeztem.

Vettem egy mély levegőt, és mint egy látomás nyílalt belém Harry képe. Ez az illat. Ujjaimat végig futtattam mellkasán, és az arcát tapogattam. Francba, soha nem is fogtam meg Harry arcát, most honnan tudnám? Nem biztosan csak az alkohol..

Berakott az autóba és mielőtt rám csukta volna az ajtót megragadtam a kezét. Visszafordult és hümmögve hajolt be.

- Harry?

Nem válaszolt csak nevetett egyet és rám vágta az ajtót. Talán más nyelven beszélek? Mintha meg se értené, mit mondok.