5. fejezet

A tükör előtt állva igazgattam a hajam, mert egyszerűen sehogy se akart normálisan állni. Éreztem, ahogy Lana engem bámul az ágyán ülve. Mióta kijöttem a fürdőszobából, le se vette rólam a szemét. Este mikor megjöttem már javában aludt, így nem beszéltünk semmit. Mikor felkeltünk egy jó reggelt volt a beszélgetésünk. A szekrényen lévő fésűmért nyúltam és barátnőmre néztem a tükörből. Tekintetünk találkozott, majd elfordította fejét.

- Mi van? – tört ki belőlem.

- Pff.. Semmi. – vonta meg vállat.

- Ja, biztosan semmi csak szinte minden mozdulatom követed.

- Tudod furcsa, hogy mindjárt itt a hétvége, mi pedig szinte semmit nem beszéltünk rendesen. Eddig mindig együtt töltöttük az időt, megbeszéltünk mindent.. Most meg.. – nézett rám újra – Késő este jársz haza, nem beszélünk, azt se tudom, mit csinálsz hogy mi van veled.

- Otthon voltam. – vontam meg vállam és felé fordultam.

- Otthon, mi? Csak hogy Lucas volt bent tegnap az egyetemen valami orvosi papírokat behozni, de mivel nem voltál itt ezért nekem adta őket oda. Kikki mi ez az egész?

- Semmi se.

- Miért hazudsz nekem? Most is lemerem fogadni nem órára mész. – nézett rajtam végig.

- Hogy érted?

- Ha oda mennél nem bajlódnál ennyit a hajaddal. Három éve vagyunk szobatársak kiismertem a szokásaid.

- Már nem azért mi közöd van hozzá, hogy mit csinálok?! – csaptam le a szekrényre a kezembe lévő fésűt – Egyenlőre semmit nem tudsz róla, nem tudod miket éltem át, és min megyek keresztül! Szóval te ne pattogj, itt hogy mi bajom van. Szállj le rólam!

Lana csak felhúzta a szemöldökét és meglepődve nézett rám. Kezeim a szám elé kaptam és fel, sem fogtam miket vágta a fejéhez. Mi ütött belém? Lana felállt az ágyáról és rám nézve bólintott.

És akkor rájöttem.. Minden kezdődik, előröl. Az életem újra a feje tetején. Lana hangosan csapta be maga mögött az ajtót, ahogyan kiment a szobánkból. Sóhajtva dőltem a falnak és lehajtottam a fejem. Újra azt csinálom mint akkoriban. Tiffany..

- Minden oké? – fogta meg a karom Tiffany és maga felé fordított – Hé, Kikki, ne sírj már..

- Hagyjál! – rántottam el a kezem – Ha te most nem jössz, akkor nem történik ez meg!

- Oh, szóval én vagyok a hibás? Már nem azért de nézz néha magadba is..

- Tudod, amíg a faházban voltál messze innen minden oké volt, ide jöttél, és már vitázunk!

- Rohadtul de fogd vissza magad! – förmedt rám.

- Különben? – töröltem le könnyeim – Mi lesz? Megütsz? Megfenyegetsz? Ugyan Tiffany.. Nem félek.

- De nagy a szád Kathlyn..

Ahogy Liam belépett a szobába mind a ketten csendben maradtunk és csak bámultunk a másikra. Még is mi az isten történik? Tiffany hátat fordítva nekem ment ki a helységből, én pedig csak bámultam utána. Könnyeim újra útra törtek és lábaim remegve adták fel magukat. A kemény padlóra estem és előre hajolva döntöttem homlokom a földre. Liam oda sietett hozzám és megpróbált felhúzni a földről, de nem hagytam neki. Leültem, mellé mikor feladta, és a hátam simogatta. Tiffany és Zayn is haragszik rám.. Harry még mindig teljesen ki van ütve a bénázásom miatt. Miért nem maradtam a fenekemen, mikor azt mondta Harry.. Ha ott maradok, nem történik semmi ilyen..

Végig trappoltam az üres folyosón egyenesen a kijárat felé. Már majdnem kint voltam, mikor megragadták hátulról a karom és visszarántottak. Meglepődve pillantottam hátra és Emma volt az. Nem volt túl boldog. Végig nézett rajtam, de semmit sem szólt. Egyből az jutott eszembe, hogy mi van ha megtudta a tegnap estét.. Azt hogy azért nem vette fel Zayn a telefont és írt neki vissza, mert végig velem volt. Idegesen vettem egy mély levegőt, mire hátra pillantott és újra rám.

- Segítened kéne.

- Hm?

- Nem sokára hónapfordulónk lesz a barátommal, és nem tudom, mit vegyek. – biggyesztette le ajkait.

- És miért én?

- Hát nem tudom.. Te idősebb vagy, jobban kiismered az embereket meg minden. – hadarta el és legyintett egyet.

- Öhm.. Rá ér később? Fontos dolgom van.

- Persze, csak meg akartam kérdezni!

- Oké. – bólintottam.

- Köszönöm Kikki! Te vagy a legjobb! – ölelt meg mosolyogva.

****

Kapkodva a levegőt álltam meg az ajtó előtt és bekopogtam. Utálok rohanni, mindig is utáltam. Hallottam, ahogyan az ajtó túl oldalán beszélgetnek. Eleanor kinyitotta az ajtót és mosolyogva nézett rám. Megfogta a kezem és behúzott a lakásba. Most mi van?

- Már azt hittem ide se jössz! – ölelt meg miután becsukta az ajtót.

- De.. Azt írtad nagy baj van.. Most ezt nem értem.. – néztem körbe.

- Hát.. Nagy baj hogy nem vagy itt! – mosolygott – Pont kész lett a reggeli csatlakozol?

- Nem. – ráztam meg a fejem – Eleanor nekem órán kéne lennem, helyette ide rohantam, mert azt hittem bajban vagy!

- Bocs. – sóhajtott – Ne haragudj..

Sóhajtva dőltem a falnak és fejem a plafon felé emeltem. Most mit mondjak.. Nem tudok rá haragudni, de igazán irthatta volna, hogy nem-e akarok velük reggelizni vagy hasonlók.. Oda lépett hozzám és újra megölelt. Homlokom a vállának döntöttem és átöleltem.

- Oh, Kathlyn. – hallottam meg Louis hangját – Neked ma nem egyetemen kéne lenned?

- Shh! – szólt rá Eleanor – Én hívtam ide.

- Ühm.. Belegondolva inkább veletek vagyok, mint ott. – nyögtem barátnőm vállába.

- Baj van?

- Csak összevesztem a lakótársammal..

- Feszült vagy. – jelentette ki Louis.

- Nem vagyok az.

- De igen. Feszült lettél, mert újra találkoztál velünk.

- Ezt honnan veszed?

- Oh.. – lépett el Eleanor – Zayn barátnője mondta nekünk. Mostanság más vagy.. De persze nem tudja miért. Nem jársz órákra meg ilyenek.

Két napig nem mentem és már ezen csámcsog mindenki.. Van, aki hónapokig nem jön, max vizsgákra, de őket leszarják. Talán tényleg feszült vagyok. Ami benne, a négy évben gyűlt fel bennem, most jön elő. Felkavart a találkozás, hogy senki nem tudja rólam az igazat, hogy nincs mellettem a régi társaságom, akikkel együtt voltam sok éven keresztül.

- Kérlek! – fogta meg Eleanor újra a kezem – Gyere enni! Úgy lefogytál, mióta utoljára láttalak..

- Nincs étvágyam. – ráztam meg a fejem.

- Igaza van, enned kéne. – szólt Louis mögül Zayn.

Egyik vállával a falnak volt dőlve, mellkasa előtt össze voltak kulcsolva karjai és engem nézett. Eleanor mosolyogva nézett felé és húzni kezdett a konyha felé. Megadtam magam és követtem. A fiúk is utánunk jöttek, de csak Zayn ült le az asztalhoz. Louis a pultnak támaszkodva ivott egy bögréből, míg Eleanor a hűtőben keresett valamit. Néztem az asztalon lévő palacsintákat, melegszendvicseket és gyümölcsöket, de egyáltalán nem kívántam őket.

- Nincs itthon szirup! – csukta meg az ajtót Eleanor – Lou lemegyünk a boltba?

- Persze. – bólintott – Nézd meg kell-e más is.

- Nem. – rázta a fejét – Zayn tegnap volt vásárolni, de szirupot nem hozott.

- Mivel nem szoktunk olyat enni, amihez kell.

Eleanor csak beleborzolt Zayn hajába, ahogyan az előszoba felé ment és Louis követte. Csendben bámultam magam elé és az ujjaim tördeltem. Mit mondhatnék? Semmit.. Tegnap este is a vacsoránál olyan kínos volt. Szinte alig beszéltünk. Vagy ha volt valami csak egy sablon témát vetettünk fel. Az első találkozásnál beszéltünk a múltról és hogy hiányoztunk egymásnak, de azóta semmi ilyen nem volt.

Zayn elém tett egy tiszta tányért és az asztalra könyökölve vette kezébe a telefonját. Egyből Emma jutott az eszembe.. Mi lesz, ha ezt egyszer megtudja? Azt hogy valaha együtt voltunk vagy csak, hogy feljárok hozzájuk? Újra.. Felfordult az életem. Megint hazudok, kiborulok, idegeskedek.

- Öhm.. Hozzak valami mást?

- Hm? – néztem rá.

- Nem ilyet kérsz?

- Nem vagyok éhes.

- Tegnap se ettél szinte semmit. Lemerem fogadni, hogy ma sem.

- Mit számít ez?

- Tönkre teszed magad.. – tette le a telefonját és felém fordult – Mi a baj?

- Miért érdekel? – vontam fel a szemöldököm.

- Oké, kezdjük, ott hogy miért vagy velem ennyire elutasító? Velem van bajod?

Szemet forgatva fordítottam el a fejem és a konyha ablak felé néztem. El is felejtettem hogy a lakásukról rálátni a tengerre. Mázlisták.

Amikor visszafordítottam a fejem Zayn mellettem guggolt és szemembe nézett. A szívem hirtelen iszonyatos tempót diktált. Megfogta a szék lábait, és maga felé fordította. Tenyereit a combjaim, mellé helyezte és feljebb tolta magát. Már nem guggolt, hanem hajolt hozzám. Tekintetünk teljesen egymásba forrt.

- Szóval?

- Ühm.. Mássz ki az arcomból. – válaszoltam neki.

- Biztos hogy nem. Nem kaptam meg a válaszom.

- Nem parancsolsz már nekem. Szabad ember vagyok Zayn..

- Igazán? Majd meglátjuk.. – mosolyodott el.

- Mire célzol? – vontam fel a szemöldököm.

- Fogsz te még nekem könyörögni Kathlyn.

- Ne is álmodj róla. Kettőnk történetének már réges-régen vége.

- Nem, még csak most kezdődik.

- Szállj le rólam. Egy elmebeteg vagy. – álltam fel, amitől képtelen volt kihúzni magát – Innentől kezdve mintha nem is ismernénk egymást? Értve?

- Lehet, hogy az eszed ezt mondja, de a szíved és a tested nem.. – döntötte oldalra a fejét.

- Nem Zayn. – ráztam meg a fejem – Ez a szív és test másért van már oda. Mit gondoltál, örökké várok rád?

Zayn erre nem szólt semmit se. Ahogy megindultam a folyosó felé, elkapta a karom és visszarántott magához. Más volt.. Olyan volt, mint régen. Nem az a kedves és megteszek érted mindent nézéssel bámult rám. Vad, veszélyes és hívogató volt. Borzongás futott végig a testemen, de nem hagytam magam. Győzni fogok ebben a csatában.

Hosszú ujjai végig futottak a derekamon és csípőmbe mélyesztette ujjait. Szorosan a testéhez simultam. Megpróbáltam mellkasánál fogva távol tartani magamtól, de esélyem sem volt. Karjaim hanyagul lógtak a testem mellett, amit teljes egészében Zayn akart irányítani. Egy könnyed mozdulattal fordított a helyzetünkön és az asztalra ültetett. Testemet egy percig sem engedte el. Kezei lecsúsztak a combjaimra és a lábam közé férkőzött. A mosoly az arcán ott volt továbbra is és élvezte a helyzetét. Teljes egészében azt hitte, nyerhet ellenem. Meglendítettem a kezem és hangos csattanással az arcán érkezett a pofonom. Arcáról lefagyott a mosoly, így ellöktem magamról és leugrottam az asztalról.

- Rohadtul ne érj hozzám! – förmedtem rá – Nem vagyok a tiéd. Soha nem is leszek már. Csak bebörtönözve tartottál.

- Gyere ide..

- Nem! Nem fogod fel? Nincs már hatalmad felettem!

- Kathlyn..

- Hagyjál békén!

Hátat fordítva távoztam a konyhából és az előszobába mentem. Kezembe vettem a földön lévő táskámat és kitéptem magam előtt az ajtót. Eleanor és Louis nevetve jöttek fel a lépcsőkön, de nem álltam meg. Még csak köszöni se akartam. Távol kell maradnom tőlük. Tönkre tesznek. Hallottam, ahogyan Eleanor utánam, szól és talán utánam is, indul, de eszem ágában sem volt megállni.

****

Sietős létekkel haladtam végig az üres folyosón. Még pont beérek az óra második felére. Megálltam a nagy faajtó előtt és fülem rá tapasztottam. Semmi. Egy árva hang sem jött ki az előadó teremből. Nem, biztosan bent vannak.. Jobban az ajtóhoz nyomtam a fejem, de semmi se. Kezem a kilincsre tettem, de mielőtt benyitottam volna valaki, megfogta a vállam. Egyből elengedtem a fém kilincset és megfordulva tapadtam az ajtónak ijedtemben. Emma állt előttem és kíváncsian nézett rám. Szomorú volt.. Talán sírt is. Szemei vörösek voltak és sminkje el volt folyva. Oldalra döntve fejem léptem hozzá közelebb. Szemeivel követte minden mozdulatom és egy nagyot sóhajtott. Karjaim gyengéden köré fontam és magamhoz öleltem. Fejét a vállamra tette és némán sírni kezdett.

- Sh.. Semmi baj..

Emma válla továbbra is rázkódott, így sokkal jobban magamhoz öleltem őt. Karjait erőtlenül fonta körém és Megmarkolta pólóm hátulját.

- Nekem csak Te vagy! – álltam a nappali közepén és kapkodtam a levegőt – Isten szerelmére! Miért vagy ilyen? Miért nem szólsz hozzám? Rám se nézel..

Könnyeim patakként szántották végig arcomat, és csak néztem az előttem álló személyt. Lassan egy heten.. Egy hete hogy nem szól hozzám, hogy nem néz rám.. Nem létezem számára. Miért? Mi változott meg azon az estén?

- És ha meghaltál volna? – törte meg végül a nappaliban lévő csendet.

- Hm?

- Meghalhattál volna.. Ezt nem bírod felfogni, hogy milyen könnyen véget vethetnek az életednek.

- Én csak.. – léptem felé – Segíteni akartam.. Nem akartam ezt..

- Nem kell segítened. Eddig is meg voltam a segítséged nélkül.

- Zayn..

- Hagyj. Inkább menj és aludj. – válaszolta ridegen és tovább ment.

Néztem távolodó alakját, és újra zokogni kezdtem. Utál.. Karjaim összefontam a mellkasom előtt és szép lassan a földre értem. Térdeimbe éles fájdalom szökött mikor találkoztam a padlóval. Előre görnyedtem és csak sírtam. Miért van az, ha jót akarok, akkor is csak rosszat kapok? Hogy sose felelek meg senkinek sem? Utál az egész világ.. Az egész életem egy nagy halom szar.

A falnak dőlve néztem, ahogyan Emma az ágyon fekszik és alszik. Lana az utolsó nap előtt elment a vitánk után, így üresen maradt az ágya. De nem csak mi vesztünk össze. Emma összekapott valamin a barátnőivel, így teljesen egyedül érezte magát. Elmondása szerint Zayn is hanyagolja tegnap óta. Bár nem csodálom.. Zayn abba fektette az energiáját, hogy rám másszon. Rezegni kezdett Emma telefonja a szekrényen, így oda mentem, hogy kinyomja. De ahogyan megláttam Zayn nevét a kijelzőn, nem voltam biztos abban, amit csinálok. Emma végig vele akart beszélni, de nem érte el, most pedig Ő keresi. Mit tegyek? Nem akarom felvenni, mert hallani se akarom a hangját, ki se akarom nyomni, mert tudni kell, hogy Emma pihen, és ne hívogassa. Kezembe vettem a telefont és bementem a fürdőszobába.

- Emma nem ér rá, éppen pihen.. – vettem fel és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Kikki? Miért van nálad a telefonja?

- Mert a szobámban alszik.. Miután téged nem ért el és a barátnőivel összeveszett nálam talált biztonságot. Talán azért..

- Hányas szobában vagytok?

- Még azt hiszed el is, mondom?

- Kathlyn.. – nevet fel – Előlem nem tudsz elbújni, bárhol megtalállak.

- Ja, persze.. Négy évig nem ment. – mosolyodtam el.

Választ nem kaptam, csak kinyomta a telefont. Sóhajtva nyitottam ki lassan az ajtót és visszatettem a szekrényre. Emma még mindig csendben aludt, így azt láttam a legjobbnak, ha távozom a szobából. Kilépve a folyosóra néztem körbe és eszembe jutott, hogy mit akartam megtenni órák után. Egyenesen az emelet felé mentem és Andy szobáját kerestem. Ezen az emeleten rendesen zajlott az élet. Kint ültek az aulában a többiek, és versenyeket rendeztek, füveztek, ittak. Átvergődtem magam a tömegen és a folyosói falnak dőlve, megláttam a keresett személyt. Mosollyal a arcomon mentem felé. Andy felém, fordította a fejét mosolyogva nézett rám.

- Szia! – köszönt nekem boldogan – Ma még nem is láttalak.

- Dolgom volt. – legyintettem – Lenne egy kérdésem..

- Már pedig?

- Lenne kedved holnap eljönni velem múzeumba? Este lesz egy megnyitó féleség. Nem akarok egyedül menni.

- Randi? – nevet.

- Nem! – vágtam rá és ráztam a fejem – Ne értsd félre, kérlek.. Csak gondoltam jól ellenénk.

- Benne vagyok. – mosolygott – Bár randinak jobban hangzik.

- Hívd, aminek akarod. – nevettem el magam.

- Ötre felmegyek hozzád, az jó?

- Tökéletes. – bólintottam.

- Kikki, valami baj van?

- Öhm.. Miért?

- Olyan lehangolt vagy.. Máskor nem ilyen a mosolyod sem.

- Nem lényeg. – legyintettem – Csak reggel összekaptam a barátnőmmel, és azon jár a fejem.

Andy csak magához ölelt és a fejemet simogatta. Jól esik, hogy törődik velem, hogy érdekli, ma van velem. Ellépve tőle mosolyogtam rá és visszaindultam a szobámba.

A fal felé fordulva sírtam némán és szemeimet szorosan összezártam. Ez csak egy álom és én fel akarok kelni. Elmenni innen és vissza se nézni. A régi nyomorult életemet akarom. Azt ahol megdolgoztam, azért hogy éljek, ahol nem úgy néztek rám, mint egy szerencsétlenre. Ahol még a legjobb barátnőm, már a nővéremé vált. Miért is kellett azon az éjszakán lerövidíteni az utat? Lekéstem volna a buszt, mehettem volna a következővel is. De már nem tudom vissza pörgetni az időt, hogy változtassak. Fejemre húztam a takarót, és lábait felhúzva gömbölyödtem össze. Miért? Miért Én? Nem volt eddig elég bajom, most ez is..

- Kathlyn.. – hallottam meg a nevem a hátam mögül.

Nem válaszoltam. Nem tudok, mivel egy hang sem jött ki a számon. A vállam megrázkódtam, és szipogni kezdtem. A matrac megsüllyedt mögöttem és végig simított az illető a hátamon. Nem akarom hogy hozzám érjenek. Nem akarok semmit csak nyugalmat. Csendet és békét.

- Kathlyn.. Ne haragudj. – mozgolódott mellettem, majd egész testével mellé feküdt.

Hirtelen túl melegnek éreztem a levegőt a takaró alatt, olyan fojtónak. Leemeltem a takarót a vállamig és vettem egy mély levegőt.

- Féltem hogy többé nem beszélhetek majd veled, hogy nem érhetek hozzád..

Újból rám tört a sírás és kapkodva vettem a levegőt. Kinyújtottam lábaim és felnyomtam magam a matracról. A takaró lecsúszott testemről. Hátra pillantva vetettem egy pillantást. De az sokáig úgy is maradt. Zayn szemei gyönyörűen csillogtak a gyenge fényben. Keze a kezemet szorította és a helyén feküdt. Napok óta nem volt ebben a szobában, nem hogy még a helyén.

- Szeretlek, ezt értsd meg. Nem akarok, hogy bajod legyen. – mondta halkan, és kezét végig húzta karomon, így lassan rá dőltem – Annyira sajnálom, hogy ilyen voltam pont veled. Nem szeretem, amikor sírsz.. – törölte le könnyeim – Itt leszek veled, nyugodj meg.

Némán álltam a falnak dőlve és hallgattam, ahogyan Zayn próbálja nyugtatni barátnőjét. Fejemet a földre szegezve néztem a padló hibát. Kissé keserű érzés fog el, ahogyan hallom mit is mondd neki. Mindig hasonló szavakkal nyugtatót, de akkor valahogy más volt a hangja. Kedves és bűnbánó volt, most pedig olyan unott és sablonos. Talán kettőjük között sincs semmi rendben.

- Te is elhanyagolsz.. – szipogta Emma.

- Dolgoznom kellett. Miért nem tudod megérteni?

- Szerintem pedig van valakid, aki nálam sokkal jobb..

- Emma kérlek, ne kezd el. – válaszolta feszülten Zayn – Miért lenne más valakim?

- Mert rám untál, vagy tudom is én..

- Emma szerintem ne gondolj ilyenekre. – szóltam közbe, mire mind a ketten rám bámultak – Ugyan miért lenne más valakije? Amiket mesélni szoktál azok alapján, nagyon szeret téged, ahogyan te is őt. Ennek a „vitának” semmi értelme sincs.

- Mh.. Talán igazad van. – törölte le könnyeit – Ne haragudj Zayn.

- Nincs semmi baj. – ölelte magához, de szemeit rajtam tartotta.

****

Nyújtózkodva mentem végig a folyóson. Andy sürgősen látni akarta egy verseny miatt, ahol szurkolnom kellett neki. Mivel megnyerte el is nevezett engem Kabala Kathlyn néven. Ahogy benyitottam a szobámba, észre vettem hogy Zayn és Emma már elmentek. Becsuktam magam mögött az ajtót, és a sötétben eltántorogtam az ágyamig. Sóhajtva dőltem be és magamra húztam a takarót.

- Téged aztán megölhetnének.. – szólalt meg egy hang.

Ijedtemben felugrottam és felkapcsoltam a lámpát. Tátva maradt a szám, ahogyan az illetőre néztem. Fél oldalas mosollyal meredt rám és elismerően bólintott miután végig nézett rajtam.

- Szép munkát végzett veled az egyetem.

- Harry?

- Igen? – vigyorgott és ellökte magát a faltól – Csak nem azt hitted halott vagyok?

- Nem. – ráztam a fejem – Mert a többiek azt mondták, élsz.

- Olyan bénák hogy meg se tudnak találni. – nevetett fel és leültem az ágyamra – Na gyere. – vigyorgott rám és megütögette lábait.

- Harry.. Biztos, hogy nem ülök az öledbe.

- Nem akarlak megerőszakolni, ne félj.. – vonta fel a szemöldökét és felnevetett – Bár melyik nőt megkapom, de téged nem foglak bántani.

- Jó lesz itt melletted is. – ültem le mellé – Mit keresel itt?

- Szerinted? Téged te buta.. Segítened kell.

- Nem értelek.. Miben tudnék segíteni?

- Meg kell találnom a barátnődet. Ha ő meg van, akkor Liam is.

- Ühm.. Nem tudok rólunk semmit. Csak azokról, akik itt vannak a városban. Max ők tudják, hol lehet pontosabban.. – gondolkoztam el – Illetve nem.. Louis azt mondta, nem tudják, hol van Liam csak annyit, hogy Hollandiában.

- Hát ott nincs. – dőlt hátra és fejét a falnak döntötte – Tiffany és Ő elszöktek onnan. Utoljára New Yorkban voltak. Ott elvesztettem őket.

- Minek neked ők?

- Te is kellesz, ne aggódj. – mosolygott – Mindennek eljön az ideje Kikki. Azt akarom, hogy Zayn rettenetesen szenvedjen.

- Harry.. – néztem rá.

- Most megyek. – állt fel – Még látjuk egymást édes. – kacsintott és távozott az ajtón.